Ne félj…

Siettem, mint mindig. Sosincs időm semmire és ráadásul akkor még a villamos is lerobbant. Csak egy megállót kellet gyalogolnom. Nem volt sok. Sportoltam. Tehát 500 méter nem jelentett akadályt. Átértem az első és egyetlen zebrán, amin át kellett kelnem. Nem szeretem a zebrákat, mert nem bízom az autósokban, bár én is szoktam vezetni, de ha gyalogos vagyok nem szeretek az úttestre lépni. Még akkor, sem ha zebráról van szó. Ahogy átértem rögtön megnyugodtam, már átváltott a lámpa, amikor egy nálamnál nem sokkal fiatalabb srác átslisszolt a piroson. Dudáltak rá meg minden, de kétlem, hogy hallotta, mivel elég hangosan metált dübögött a fülében. Érdekes ízlésvilág. És hogy nem süketül meg tőle? Kitudja. Nem sokáig foglalkoztam vele, mivel már így is késében voltam. Sietősre vettem lépteim. Már nem voltam messze a buszmegállótól. Épp fordultam be a sarkon, amikor egy középkorú nő egyszerűen feldöntött. Orrát felemelve nézett rám. Néhány másodpercig még néztük egymást, aztán mintha mi sem történt volna egyszerűen otthagyott. Valamit morogtam az orrom alatt, de azonnal abbahagytam, amikor egy férfi odasietett hozzám és felsegített. Nem mondott semmit és én se mondtam semmit. Csak mosolyogtunk. Mikor felálltam egy fejbiccentéssel elbúcsúzott és tovább sétált. Néhány lépes után mindketten hátra néztünk. Hatalmas mosoly aztán tovább a dolgomra. Hát igen még a férfiakra sincs időm. Befutott a busz. Egy kismama próbálta babakocsiját a buszra feltenni, de nem sirült neki. Túl sok szatyrot fogott. Odamentem és felraktam neki a buszra a kocsit, egy kamasz segített neki a zacskókkal. A busz lassan elindult. Elöl találtam egy helyet, ahova leülhettem anélkül, hogy öreg nénik öltek volna meg a tekintetükkel. Szép komótosan haladtunk a dombon fölfele. Unottan néztem ki az ablakon, egyszer csak valami megtörte a képet. Lovasok. A városközepén két pej ló lovasával a hátán kocogott fölfelé. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy talán még gyorsabbak, is mint mi az öreg buszocskával. Hm vicces. De végül is lehagytuk őket. Kár. Újra elméláztam. Egy lány sétált lefelé a hegyről. Virgonc kutyája rángatta maga után őt. Nem sokkal mögötte valószínűleg barátnője nevette ki tehetetlenségét ebével szemben. Jó nekik. Egy sarokkal később tar kopasz srác kocogott lefelé zászlóval a kezében. Árpádsávos. Biztos megy A Térre. Így is lehet véleményt nyilvánítani. Ha neki ez tetszik, hát tegye, ha szerencséje van, nem fogják letartóztatni. Elgurultunk mellette felpillantott a buszra és ott egy ismerősre találhatott, mert vadul elkezdett integetni. Kutatni kezdtem tekintettemmel, hogy ki válaszol az üdvözlésre. Kicsit sem voltam feltűnő. Egy lány. De nem látszott rajta semmi. Úgy értem, nem mutatott semmilyen érzelmet a srác iránt, aki mostanra már el is tűnt. Párpillanat múlva megint a semmin merengtem. A busz megállt. Egész eddig egy megállóban sem álltunk meg. Nagyon úgy tűnik, hogy ma senki se akar sehová se menni. Egy középkorú tanárforma férfi és egy huszon éves lány szállt föl. Rendkívül magas volt a lány, karcsú. Az ilyen derékra mondják azt, hogy darázsderék. Hosszú egyenes haja volt. Öltözéke sötét volt. Szürke, sötét barna és fekete színek borították törékeny testét. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy senki se vette észre őt csak én. De ez manapság nem szokatlan. Átnézni másokon. Mindegy. Gondolataim elkalandoztak. De egyszer csak egy ismerős megállót pillantok meg. Hm le kéne szállnom. Fel pattanok, ezzel a lendülettel valakinek neki vágódom. Jaj. Bocsánatot kérek. A negyvenes férfi válasza is rutinszerű volt akárcsak az én bocsánatkérésem. Jelzem a szándékom, miszerint én le szeretnék a kövi megállóban szállni. Sikeresen lejutottam a buszról. A megállóban néhány ismerős lány állt, de nem voltam abban biztos, hogy ismerem őket, így hát csak egy percig néztem a társaságot. Négyen voltak, ketten dohányoztak a másik kettő, pedig valamelyikkőjük mobilját nézte. Gondolom egy pasi írhatta. Visszaadták az egyenes hajú bagózós lánynak a telefont és nem voltak boldogak. Az előbb említetthez nagyon hasonló lány a nyakába borult és a másik helyett is szomorkodott. Fura egy egyén. Nem sokáig tudtam őket szemrevételezni, hamarosan indul a másik buszom és azt el kéne érnem, nem akarok el késni. Továbbsétáltam. Lassan kanyarodott velem az út. Egyszer csak hangos köhögést, fuldoklást hallottam. Körülnéztem, kiszenved ennyire. Egy öreg hölgy rogyott térdre kb. tőlem 50 méterre. A döbbenettől a földbe gyökerezett a lábam nem tudtam mozdulni, pedig tudtam, hogy segítenem kell. A semmiből előtűnt egy fiatal férfi és a nő segítségére sietett. Kissé megnyugodtam. De az idős hölgy ekkor a földre zuhant. A hasán feküdt és úgy tűnt eszméletét vesztette. Hallottam a hangom, ahogy azt kiáltja, hívjon már valaki mentőket. Néhányan elkezdtek a táskájukban kutakodni. A férfi a hátára fektette a nőt. Csönd. A mai napig nem tudom megmagyarázni, hogy mit láttam ez után. Egy fiatal lány lépett az asszony teste mellé, hogy hogyan került oda nem tudom. De a férfi, mintha észre sem vette volna őt. A lány lehajolt a nőhöz végig simított az arcán, aztán megfogta a kezét, és talpra segítette őt. Egy percbe tellett, míg felfogtam, hogy a nő teste még mindig fekszik, de akkor...a lány körültekintett, mintha keresne valamit. Tekintetét rám szegezte. Elmosolyodott. Búcsút intett, de a nő visszatartotta egy pillanatig. Odalépett az őt élesztgető férfihoz és végig simított a hátán. Halvány mosoly derenget ráncos arcán. A lány még mindig fogta a nő kezét és elindultak. Sétáltak. Mintha semmi komoly nem történt volna. Az egyik bokor takarásába kerültek. Ekkor béklyóim hirtelen megszűntek. Oda sittem a férfihoz, megérintettem a vállát. Felnézett rám. Egy idős lehetett velem, szemei szomorúak voltak. Megfogtam a kezét és talpra állítottam. Kézen fogva leültünk a járda szegélyre, a mentőket várva azon gondolkoztam mit is mondhatnék neki. Tekintetét magamon éreztem, felnéztem rá erőtlen mosolyt csiholtam arcomra. Ő is hasonlókép cselekedett. Szorított egyet a kezemen. Nagyon megviselte a nő halála. Szegény, mondjuk én se akartam táncra perdülni. A mentő megérkezett oda rohantak hozzá. Valamelyikkőjük odafordult hozzánk, hogy mi telefonáltunk-e vagy hogy rokonai vagyunk-e a hölgynek. Mindkét kérdésre én válaszoltam nemmel. Beszálltak a kocsiba és elhajtottak. Még egy olyan félórát ültünk ott, mielőtt felálltunk volna, hogy búcsút vegyünk. Megingott. Karomat a derekára kulcsoltam. Milyen érzékeny lelkű egy pasas maga, suttogtam. Mosolygott. Haza kísértem.